A 68. Jászkun gyalogezred az első világháborúban 5.

A 68. Jászkun gyalogezred az első világháborúban 5.

5. tétel: ismét Itália

A kiképzés és az ezred feltöltése Völerdorfban folytatódott. 1918. február 17-én a 68-asokat ismét bevagonírozták: az ezred elindultak a Piavéhoz.i A 7. hadosztályt, benne a 68. gyalogezredet az Isonzó-hadsereg XVI. hadtestéhez osztották be. Az ezred pótkerete ekkor Prágában és Budapesten állomásozott.

A német hadvezetőség, IV. Károly minden próbálkozása ellenére követelte, hogy az osztrák–magyar haderő az olasz fronton – tehermentesítendő a nyugati fronton indított német offenzívát – támadást indítson. A hadművelethez szükséges seregtestek átszállítása a délnyugati hadszíntérre hatalmas feladatot jelentett a hadvezetőségnek. Hozzávetőleg 1050, száztengelyes vasúti szerelvényt igényelt az a tömeg, amelyet 50 nap alatt okvetlenül a ki kellett juttatni hadműveleti területre. Más anyagi szállítások időlegesen háttérbe szorultak, az 1918-as évre végig jellemző élelmiszer- és üzemanyaghiány többek között ezzel magyarázható. Az egész májusi hónap az átcsoportosításokkal és a feltöltéssel telt el.

Az olaszok tudtak a támadási tervekről, hiszen a Monarchia cseh anyanyelvű legénységének szökései állandósultak, és az is tudott volt, hogy a szökevények mindenről tájékoztatják az ellenséget. Svetozar Boroević tábornagy, hadseregcsoport-parancsnok élelmiszerhiányra vonatkozó jelentései nyomán az élelmiszer-kiszabatokat júniustól felemelték. Ez azonban ténylegesen nem javított a helyzeten, hiszen egyszerűen nem volt mit kiosztani a csapatoknak.

Az olaszok az Antant sürgetésére letettek a Hétközség-fensík irányába történő támadási terveikről és megerősítették a Piave védelmére rendelt erőiket. A folyó mentén 50 olasz, 3 angol, 2 francia és 1 cseh gyaloghadosztály, valamint 4 lovashadosztály állt, 7000 löveggel és 2400 aknavetővel, illetve 390 olasz, 76 angol és 20 francia repülőgéppel.

Borevics tábornagy június 15-én adta ki támadási parancsát, amely szerint a támadásnak orkánszerűnek kell lennie, és éjjel-nappal megszakítás nélküli folyamatos előrenyomulással, az Etsch alsó folyásáig kell kijutnia. Az Isonzó-hadseregnek (parancsnok: Wenzel von Wurm vezérezredes) súllyal Oderzo, Trevisio irányában, a 6. hadseregnek (parancsnok: József Ágost királyi herceg) a Montellón keresztül kell áttörnie. A 7. hadosztály csapatai a Livenzától keletre, Pasianö–Meduna, illetve Livenges–Chions helységek között helyezkedtek el. Amint oda kiérkeztek, azonnal megkezdődött a kiképzés a Piave-hadszíntér sajátosságainak figyelembevételével. A kiképzés legfontosabb célja a folyón való átkelés, a kiépített állások elleni harc, az ellenlökés és a mozgóharc gyakorlása volt. A XVI. hadtest San Michele–San Polod között hadseregtartalékként helyezkedett el, így a 68-asok csak közvetve vettek részt az ütközetben. Őket, mint a Hadsereg-főparancsnokság (Armeeoberkommando, AOK) tartalékát, Vittoriónál vonták össze, másik három hadosztállyal együtt. Felettük csak az AOK rendelkezett. Ennek ellenére részt vettek az ütközet biztosításában, a hídépítésben és az utánpótlás-szállításban.

A tüzérségi előkészítés hajnali 3-tól 5 óra 10 percig tartott. A támadás az ezredet is érintő arcvonalszakaszon a Papadopoli-szigetről indult meg, az átkelés kierőszakolására. A támadást fogadó olasz 3. hadsereg mögött két hadtest állt tartalékként készenlétben. Az osztrák–magyar hadseregcsoport parancsnoka, Boroević tábornagy az oderzói templom tornyából, az Isonzó-hadsereg parancsnoka, báró Wurm Wencel vezérezredes pedig Spine helységből figyelte a fejleményeket. A Piavén történő átkelés igen nehéznek bizonyult, hiszen a folyó medre ezen a szakaszon rendkívül széles volt, és számtalan kisebb-nagyobb szigetből, homokzátonyból állt. Az olaszok eleinte nem viszonozták a tüzérségi tüzet, fegyverei a gyalogság megindulásakor szólaltak meg. Az embert próbáló nehézségek ellenére a 106. és a 83. dandár átjutott a túlpartra és felszámolta a védműveket. Végül siker koronázta a hatalmas vérveszteséggel indított támadást, igaz nem Oderzo és Trevisio irányában, hanem a balszárnyon, a 6. hadsereg sávjában, amely sikeresen elfoglalta Montellót.

A csata második napján, június 16-án az olaszok, kihasználva légi fölényüket, sikeresen támadták a Piavén felépített hidakat, amelyeken az elől harcoló alakulataink az utánpótlást kapták. Az olasz hadvezetőség a két napja tartó harcok során azt észlelte, hogy észak felől nem kell komolyan tartania a Conrad-hadseregcsoport támadásaitól, hiszen az lassan abbahagyta az egyébként sikertelen támadó hadműveletét. Ezért átcsoportosításokat hajtottak végre és a tartalékokat a Piavéhez irányították. A helyzetet nehezítette az is, hogy a több napja tartó esőzések hatalmasra duzzasztották a folyót. A sebesülteket és a foglyokat a sérült hidakon átszállítani nem lehetett, új hidakat verni pedig lehetetlen volt. Lőszer, élelem alig volt, csapataink folyamatosan éheztek. Várható volt az olaszok ellentámadása, hiszen ők is tisztában voltak csapataink siralmas helyzetével. Legelőször 19-én a Montellót szerették volna visszafoglalni. Ellentámadásuk azonban nem sikerült, sőt a mieink még 800 olasz katonát fogságba is ejtettek, valamint 8 löveget is zsákmányoltak.

Június 19-én az udvari vonat IV. Károly törzsével Spilimbergóba érkezett, és oda rendelték Boroević tábornagyot is. Ő tovább folytatta volna a támadást, de tisztázni akarta a Vezérkarral az utánpótlás és a tiroli fronton felszabadult erők átcsoportosításának kérdéseit. Báró Arz Artúr vezérezredes, az osztrák–magyar Vezérkar (Generalstab) főnöke tájékoztatta a királyt és a hadseregcsoport-parancsnokot arról, hogy lehetetlen a kellő mennyiségű utánpótlást biztosítani. Döntés ekkor még nem született.

Június 20-án az ellenség tovább folytatta az ellentámadást, sikert azonban ezúttal sem ért el. Az uralkodó személyesen látogatott el a 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg parancsnokságára. A látottak végleg meggyőzték arról, hogy az offenzívát tovább erőltetni felesleges. A főparancsnokság még aznap este döntött: „a hadseregcsoport csapatai a Piave bal partjára visszavonandók.”ii 20-án éjjel a 6. hadsereg, 21-én éjjel az Isonzó-hadsereg arcvonalszakaszán megkezdődött a visszavonulás a Piave keleti partjára.

Az osztrák–magyar csapatok további támadó hadműveletet már nem kezdtek, hiszen a gazdaság annyira legyengült a hátországban folyó sztrájkok, nemzetiségi tüntetések, liberális politikai uszítások miatt (amelyek szerint a katonák a fronton éheztek és rongyos egyenruhában harcoltak). Egymás után érkeztek a jelentések a fegyelem lazulásáról is. Egyebek között augusztus 8-án a 68-as gyalogezred Prágában állomásozó pótkereténél is történt egy kisebb lázadás, amely azonban a fronton lévő ezredet nem érintette.

Augusztus 1-én a 7. hadosztályt mint az arcvonalszakasz tartalékát, ideiglenesen a IV. hadtestparancsnokság (parancsnok: herceg Alois Schönburg-Hartenstein lovassági tábornok) alá rendelték. Boroević tábornagy 12-én szemlét tartott a hadosztály felett, és jónak értékelte a csapatok készültségi szintjét.iii Augusztusban nem történt különösebb esemény. Az Antant már szeptemberben az egész hadszíntéren támadni akart, de az olaszok készültségi szintje igen gyenge volt, így egyelőre csupán Tirol déli és nyugati részein nyugtalanították az arcvonalat, ahol jelentős francia és angol erők voltak. A mi csapataink a legnagyobb nélkülözések és a mostoha viszonyok ellenére is megállták helyüket a lokális támadásokkal szemben. A 7. hadosztály a 68-asokkal augusztus végétől az arcvonalba került.

A hátországban is gyorsan peregtek az események. Az október 2-i közös minisztertanácson elfogadott manifesztum a Monarchia föderatív átalakításáról határozott.iv Bár a királyt 10-én felkereső magyar politikusok igyekeztek őt lebeszélni a manifesztum kiadásáról, 16-án „Legfelső Kézirat”-ot adott ki, amely Ausztria föderatív átalakításáról szólt, de már Magyarország nélkül. Természetesen ezután Magyarországon is felerősödtek a háborút azonnal befejezni óhajtó erők. A Monarchia csapatai ilyen bizonytalanságok mellett várták az Antant támadását.

A XVI. hadtest, állományában a 7. hadosztállyal és a 68-asokkal, Papadopoli szigeténél nézett szembe a Piave túlsó partján készülődő ellenséggel. (10. olasz hadsereg XIV. angol hadteste) A teljes olasz fronton 58 és fél osztrák–magyar hadosztály (647 zászlóalj és 6304 löveg) állt szemben 69 ellenséges hadosztállyal (912 zászlóalj, 6900 löveg).v Az olaszok nem csak a hadosztályok számában, hanem létszámában is fölényben voltak. Természetesen ehhez azt is hozzá kell tenni, hogy az Antant-offenzíva megindulásakor a Monarchia már csak papíron létezett. Csapataink éheztek, rongyos egyenruhában harcoltak, és otthonról is csak a bizonytalanság hírei érkeztek hozzájuk.

Október 24-én megindult a várt támadása. Az Antant csapatai több ponton próbálták a védelmet áttörni. A 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg közötti szakaszon hatalmas tüzérségi előkészítés és aknavetőtűz vezette be a hadműveletet. A támadó XIV. angol hadtest mindenekelőtt a 7. hadosztály védősávjába tartozó Papadopoli-sziget birtokba vételét erőltette, hogy onnan kedvezőbb pozícióból támadhasson tovább. A helyzet a szigeten még a megszokottnál is kedvezőtlenebb volt. Az október második felében elkezdődött esőzések nyomán a víz teljesen elöntötte a főőrsök és előőrsök amúgy is gyenge fedezékeit. A támadás először a 132-esek I. számú főőrsét érte rajtaütésszerűen, amelyet vissza is szorított. A II. számú főőrs helyzete az így már két oldalról jövő ellenséggel szemben tarthatatlanná vált, így az ezt védő 38-asok kénytelenek voltak visszavonulni. Az új védővonal a sziget közepén húzódott, amit mindenképpen tartani kellett, hiszen a korábban felépített hadihidak még álltak, elbontásukig pedig nem lehetett visszavonulni.

Az angol XIV. hadtest újabb támadása 25-én visszaszorította a 68-asokat a 7. hadosztállyal együtt a Papadopoli-szigetről a Piave töltésére. Estére már csak a figyelőőrsök maradtak a szigeten. Még aznap éjjel fél 12-kor az ellenség pergőtűz alá vette a hadosztály teljes arcvonalát. A csapatok hősiesen állták a tüzérségi tüzet, de a hajnalban megindult angol tömegrohamnak ellenállni nem tudtak. A támadás kibontakozását csak a 38. és a 68. ezred makacs ellenállása és ellenlökése akasztotta meg egy időre. Itt érdemelte ki Vági Zoltán főhadnagy az ezred egyetlen Tiszti Arany Vitézségi Érmét. Ekkor a rangban legidősebb Krause Lajos ezredes, a 68-asok parancsnoka vette át az egész, erősen megfogyatkozott hadosztály feletti parancsnokságot. A hadtest parancsnoka, Rudolf Králicek gyalogsági tábornok nem helyezett súlyt a sziget visszafoglalására, erejét inkább a folyó védelmére tartogatta; az olasz hadvezetés pedig a szigetet kiindulópontnak szánta a későbbi átkelési kísérlethez. 26-án reggel, amikor a Piave magas vízállása csökkenni kezdett, erős tüzérségi fedezet mellett, három helyen: Padarobbanál, Vidor és Falze között, illetve a Papadopoli-szigetnél sikerült összesen hat fahidat építeniük a folyón.

Az október 27-én kora reggel megindult támadás során az angol XIV. hadtest csapatai Saletnolnál, a Papadopoli-szigeten keresztül erőszakolták ki az átkelést a Piavén. A 7. hadosztály, benne a 68-asokkal nem tudott az erős támadásnak ellenállni, és San Polo–Tezze vonaláig vonult vissza.vi Az Antant-erők térnyerése akkor még nem volt aggasztó, hiszen a 6. hadsereg és az Isonzó-hadsereg védelmi állásrendszerei még megvoltak és jelentős tartalékok álltak rendelkezésre. A tartalékban lévő alakulatok azonban a hátországból jövő hírek hatására már nem akartak harcolni, sőt egyes alakulatok az azonnali hazautazást követelték. A 68-asok is tudtak a Károlyi-féle felhívásról, állásaikat mégsem hagyták el.vii

Október 28-án reggel az angol hadtest mellé csatlakozott a frissen átkelt olasz IX. hadtest. Együttesen tovább nyomták vissza a 7. hadosztály 68-as és 38-as ezredét. Az egész hadtest visszavonult, és magával húzta a hősiesen védekező XXIV. hadtestet is. A fegyelem lazulása most már egyik alakulatról a másikra terjedt, így a Hadsereg-főparancsnokság 28-án este elrendelte az ellenséges csapatok előli kitérést. Az általános harctéri helyzet, a hadsereg állapota, valamint a nemzetiségiek otthoni mozgolódása már reménytelenné és céltalanná tett minden további harcot. Október 29-én Viktor Weber gyalogsági tábornok átadta a Monarchia fegyverszüneti kérelmét az olasz hadsereg főparancsnokságának. Amíg a tárgyalások folytak, az olasz csapatok újból erőteljes támadást indítottak vonalaink ellen.

November 3-án létrejött a fegyverszünet. A hadvezetőség tévesen úgy értelmezte azt, hogy az aláírás pillanatától érvényes, ezért elrendelte az ellenállás beszüntetését. Az Antant csapatai azonban 4-én délután 3-óráig folytatták az előrenyomulást. Ennek következtében számos visszavonuló osztrák–magyar sereg- és csapattestet utolértek és fogságba ejtettek, amelyek a parancs értelmében nem fejtettek ki ellenállást. Az olasz hadszíntéren harcoló 59 hadosztályból a padovai fegyverszünet aláírása után 16 esett fogságba (ezek közül 20, illetve 3 magyarországi feltöltésű volt). A 6. hadsereg cs. és kir. 31. gyaloghadosztálya, m. kir. 41. és 51. honvéd gyaloghadosztálya, a m. kir. 11. honvéd lovashadosztály, az Isonzó-hadsereg cs. és kir. 7., 14. és 33. gyaloghadosztálya és m. kir. 64. és 70. honvéd gyaloghadosztálya részben a Piave, a Fella és az Isonzó völgyében Villachba, részben Görzön át Laibachba menetelt, ahol bevagonírozott.viii

A 7. hadosztály 68. és 132. gyalogezrede Görzön át Laibachba menetelt, ahonnan vasúton érkezett haza. A 68-asok a Nagy Háború során kiérdemeltek 1 tiszti és 4 legénységi Arany Vitézségi Érmet, 380 I. és 762 II. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, valamint 1846 Bronz Vitézségi Érmet. A hős hatvannyolcasok ezredtörténete véget ért, az Abonyi úti laktanya azonban a szolnokiak tudatában talán mindörökre a 68-as jászkun laktanya marad.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük